Sziasztok!:)
Unatkoztam, és az egyik oldalon találtam egy jó kis történetet, szóval gondoltam kiteszem ide is.:)
A hold, apránként kezdte feltölteni fénnyel a sötét, megfáradt arcunkat.
Miközben ő mellettem feküdt, éreztem minden egyes szívdobbanását, láttam mellkasa
mozgását, hallottam szuszogását. Kezemet kezébe olvasztotta, és szemét forrón
rám vetette, jelezve ezzel hogy sosem hagy el engem. Szerettem volna elhinni ezt,
szerettem volna tudni, hogy sohasem megy el, sohasem hagy itt. Megfordultam a
puha, nyirkos pázsiton, és hátat vetettem neki. -Mi a baj édesem?-kérdezte aggódva.
Majd visszafordultam, és szememben a remény sugara égett. Tekintetemből megállapította, hogy kérdezni szeretnék valamit. -Ugye, te sosem fogsz elhagyni engem? -Sohasem foglak.-mondta, majd magához szorított. Vett egy nagy levegőt, és mesélni kezdett nekem. Amikor még nem ismertelek, rettentő nehéz életem volt. Mindig akadályba ütköztem, és kezdtem elhinni, hogy hiába való a sok próbálkozás...az élet
azt akarja hogy feladjam. Minden egyes megpróbáltatásával, csak azt jelzi hogy ne
akarjam. De tudod ki adott nekem erőt? Tudod ki szemében láttam az a megnyerő
csillogást, kinek karjaiban éreztem azt a melegséget, amit..azelőtt sohasem éreztem? A tiedben. Te adtál nekem erőt, és ezért mondjuk ki..szerelmes lettem beléd. Ahogy ezt kimondta, tudtam hogy tényleg sohasem fog engem elhagyni. Mert én vagyok a nap mely besüti fényével, megfáradt..sötéttől reszkető szívét. Majd egyre közelebb jött hozzám, és magához szorított. Kezemet megfogta, ezzel jelezve, hogy én csak az övé vagyok. Éreztem, ahogy mozog mellkasa, és veszi a levegőt. Ott, akkor úgy éreztem semmi sem számít nekem, csak is ő. Hogy bármit megadnék azért, hogy mindig mosolyogni lássam, és hogy boldog legyen. Ez volt az első alkalom, hogy valaki más érdekeit helyeztem magam elé, és hogy fontosabb volt számomra, hogy neki minden jó legyen, és hogy soha ne essen baja, mint a saját testi épségem.
-Szeretheti két ember ennyire egymást?-kérdeztem tőle kíváncsian.
-Persze:)-mondta majd mélyen a szemembe nézett.
Valamivel azelőtt, mielőtt megkérdeztem tőle hogy mindig velem marad-e, enyhe viszketést éreztem ajkamban, de akkor még nem viszketett ennyire, mint most.
Elkezdtem piszkálni nedves, puha ajkamat, majd ő megfogta a csuklóm, odébb tette...
és kiéhezetten megcsókolt. Az egész világ forgott körülöttem. Akkor..ott..csak ő létezett számomra, és senki más. Azt akartam, hogy soha ne múljon el ez a pillanat. Éreztem puha ajkát, lélegzetét, szívdobbanását. Azt is éreztem, ahogy simogatta arcom, és beletúrt almaillatú hajamba. -Szeretlek!-mondtam ki, de úgy éreztem hogy még a "szeretlek" szó sem tudja kimutatni, szeretetem erősségét. Azt a hatalmas, és forró szeretetet amit iránta táplálok. -Én is szeretlek kincsem!-azzal ismét megcsókolt, de a csókból..hirtelen vad csókolózás lett.
Miközben ő mellettem feküdt, éreztem minden egyes szívdobbanását, láttam mellkasa
mozgását, hallottam szuszogását. Kezemet kezébe olvasztotta, és szemét forrón
rám vetette, jelezve ezzel hogy sosem hagy el engem. Szerettem volna elhinni ezt,
szerettem volna tudni, hogy sohasem megy el, sohasem hagy itt. Megfordultam a
puha, nyirkos pázsiton, és hátat vetettem neki. -Mi a baj édesem?-kérdezte aggódva.
Majd visszafordultam, és szememben a remény sugara égett. Tekintetemből megállapította, hogy kérdezni szeretnék valamit. -Ugye, te sosem fogsz elhagyni engem? -Sohasem foglak.-mondta, majd magához szorított. Vett egy nagy levegőt, és mesélni kezdett nekem. Amikor még nem ismertelek, rettentő nehéz életem volt. Mindig akadályba ütköztem, és kezdtem elhinni, hogy hiába való a sok próbálkozás...az élet
azt akarja hogy feladjam. Minden egyes megpróbáltatásával, csak azt jelzi hogy ne
akarjam. De tudod ki adott nekem erőt? Tudod ki szemében láttam az a megnyerő
csillogást, kinek karjaiban éreztem azt a melegséget, amit..azelőtt sohasem éreztem? A tiedben. Te adtál nekem erőt, és ezért mondjuk ki..szerelmes lettem beléd. Ahogy ezt kimondta, tudtam hogy tényleg sohasem fog engem elhagyni. Mert én vagyok a nap mely besüti fényével, megfáradt..sötéttől reszkető szívét. Majd egyre közelebb jött hozzám, és magához szorított. Kezemet megfogta, ezzel jelezve, hogy én csak az övé vagyok. Éreztem, ahogy mozog mellkasa, és veszi a levegőt. Ott, akkor úgy éreztem semmi sem számít nekem, csak is ő. Hogy bármit megadnék azért, hogy mindig mosolyogni lássam, és hogy boldog legyen. Ez volt az első alkalom, hogy valaki más érdekeit helyeztem magam elé, és hogy fontosabb volt számomra, hogy neki minden jó legyen, és hogy soha ne essen baja, mint a saját testi épségem.
-Szeretheti két ember ennyire egymást?-kérdeztem tőle kíváncsian.
-Persze:)-mondta majd mélyen a szemembe nézett.
Valamivel azelőtt, mielőtt megkérdeztem tőle hogy mindig velem marad-e, enyhe viszketést éreztem ajkamban, de akkor még nem viszketett ennyire, mint most.
Elkezdtem piszkálni nedves, puha ajkamat, majd ő megfogta a csuklóm, odébb tette...
és kiéhezetten megcsókolt. Az egész világ forgott körülöttem. Akkor..ott..csak ő létezett számomra, és senki más. Azt akartam, hogy soha ne múljon el ez a pillanat. Éreztem puha ajkát, lélegzetét, szívdobbanását. Azt is éreztem, ahogy simogatta arcom, és beletúrt almaillatú hajamba. -Szeretlek!-mondtam ki, de úgy éreztem hogy még a "szeretlek" szó sem tudja kimutatni, szeretetem erősségét. Azt a hatalmas, és forró szeretetet amit iránta táplálok. -Én is szeretlek kincsem!-azzal ismét megcsókolt, de a csókból..hirtelen vad csókolózás lett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése